Nagy családban nevelkedtem, sok-sok nagybácsi, nagynéni és unokatestvér érkezése fokozta a hangulatot a nagymamánál, süteményes, hangos és örömteli találkozásokon.
Amikor már édesanya lettem igyekeztem folytatni a hagyományt, kis házitündérként minden részletre odafigyelve, fáradtságot nem ismerve varázsoltam tökéllyé minden családi eseményt.
Partnerre ugyan nem találtam ebben, de mit sem számított akkor, hiszen úgy gondoltam a bennem rejlő lelkesedés mindenki számára elegendő lehet.
Egyik társam sem osztozott velem a kellemes hagyományok ápolásában, időnként nagyon elfáradtam az újra- és újrateremtésben. Behódoltam a körülményeknek, megfakultak a színek és gyermeklelkem eltűnni látszott.
Pedig dehogy!
Tegnap újra gyerek lehettem a gyerekeim között: volt ajándékosztós mikulás ünnepség, mesenézős mozidélután, forraltboros vásári forgatag és mindenféle nassok magunkba tömése hányásig. Olyan kimerülten értünk haza, hogy a lányok örültek hogy vége a napnak. Egyedül Trisztánom energiái maradtak kimeríthetetlenek, hát igen, még az új játékait ki kellett próbálni.
Ma úgy adódott hogy kórházba kellett mennem látogatóba. A folyosón a személyzet kissé amortizáltan kóválygott, majd az egyik előhúzott egy csomag cukorkát és néhány csokit.
- Reggel kikutattam a gyerekek mikulás csomagját - csillant fel a szeme, és megkínálta a többieket.
- Nekem nagyobb szükségem van rá! - tette hozzá.
Mindenkit mosolyra derített maga körül, és bevallom nem tudtam nem egyetérteni vele!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése