„A gyermekeink akkor tanulják meg a szeretetet, amikor alanyi jogon érzik, hogy szeretve vannak, és nem csak a különleges teljesítményeikért, hanem pusztán önmagukért is szerethetők.”
Simon András
2011. december 24.
2011. október 8.
Emberpár
Ha egy képet magyarázni kell, már régen rossz... nem is fogom!
De a történetet amit mesél, nem mindenki ismerheti
Én is éppen hogy belepillantottam
...és annyira meghatott, hogy napokig forgolódott a fejemben
De a történetet amit mesél, nem mindenki ismerheti
Én is éppen hogy belepillantottam
...és annyira meghatott, hogy napokig forgolódott a fejemben
2011. október 3.
Föld, víz, levegő, tűz
Tegnap zárult egy debütáló őszi fesztivál, a belvárosi művészeti napok
(egy "kis" fejetlenség a szervezésben külön posztot érdemelne, de ez most nem erről szól)
Engem az agyagos kezek vonzottak a Szent István térre, na meg tulajdonosaik...
Hívott az a gyúrható földdarab is - már nem először. (Egyszer talán lesz alkalmunk igazán randevúzni.)
Addig is belefeledkeztem a fényképezésbe...
(egy "kis" fejetlenség a szervezésben külön posztot érdemelne, de ez most nem erről szól)
Engem az agyagos kezek vonzottak a Szent István térre, na meg tulajdonosaik...
Hívott az a gyúrható földdarab is - már nem először. (Egyszer talán lesz alkalmunk igazán randevúzni.)
Addig is belefeledkeztem a fényképezésbe...
2011. szeptember 28.
2011. szeptember 27.
2011. szeptember 25.
2011. szeptember 21.
2011. szeptember 19.
2011. szeptember 18.
2011. szeptember 13.
2011. szeptember 12.
2011. szeptember 9.
Sárga pontok
Nem mondom hogy szeretem a zenekart, mert nem is ismerem!
A SzeptEmber Festen futottam beléjük, és egy órácska tapasztalat után nem okoskodnék hogy kicsodák, micsodák!?
Hogy a vérpacáknak mi a célja? Hát első körben polgárpukkasztásra tippelnék...
Értem én hogy belezős, de miért is?
Még azt sem tudom, hogy látjuk e ahogy a paca Aberrált fejére kerül, vagy már eleve úgy lép színpadra?
A kezdésről ugyanis lemaradtam...
Mindenesetre megkedveltem ezen képeimnek a hangulatát...
és ha a szövegektől eltekintünk az előadás is tetszett, a zene laza, magával ragadó, egyszóval kiváló!
2011. szeptember 7.
2011. szeptember 2.
Az iskola sokkal jobb mint az ovi
Ahhoz képest, hogy negyedszerre járok ebben a cipőben, nagyon izgultam amiatt, hogy a kölök elkezdi az iskolát!
Tulajdonképpen ezzel kapcsolatban már évek óta forognak a gondolatok a fejemben, mert Trisztán születése után valahogy elkezdett gyorsabban forogni az idő kereke, és hamar rá kellett jönnöm, hogy a kétbodonyi körülmények miatt gondosabban kell tervezgetnem, hiszen a lányokkal való ingázás is épp elég körülményes volt már.
Tehát aggasztott a vidéki iskolába járás lehetősége: nem is annyira csak az hogy ott esetleg soványabb az oktatás, kevesebb az impulzus, vagy lehetőség sportolásra, zenére...
inkább hogy onnan milyen eséllyel tanulna tovább a gyerek.
(Érdekes, hogy tizenhárom éve, amikor tényleg először csináltam ezt végig, mennyire más szempontok motiváltak.)
Tovább lépve a másik nyomasztó gondolat, hogy délutánonként újra lehet leckézni, bajlódni a nyelvtanulással, figyelni a felszerelésre, külön órákra... amíg Trisztán valamennyire nem önállósodik.
Ez persze az én parám, és jobban tenném ha ezt gyorsan elhessegetném.
Most, hogy újra visszaköltöztünk a fővárosba, az iskolaválasztás már nem volt kérdés, mivel a körzetunkben van egy jó hírnévnek örvendő - mindenki oda akarja íratni a gyerekét - iskola.
Tehát az igazi kérdés csak az lett, hogy melyik szakot válasszuk!?
A suli ugyanis német nemzetiségi kétnyelvű, valamint emelt óraszámú énekoktató iskola.
A nyelvtanulási őrület mellett tisztában vagyok a fontosságával is, bár szerintem itt a hogyanon múlik az egész, amibe beletartozik az életkor, a környezet stb.
Szóval a sok éve kezdődő elmélkedésem eredményeképp győzött a zene, hasznosabbnak itéltem, ha már nálunk ilyen az iskolarendszer, hogy telenyomják az apróságok fejét lexikális tudással, és emellett már nem marad idő és energia a gyerekekben kibontani igazi egyéniségüket, fejleszteni képességeiket, felkészíteni gyakorlatias tevékenységekre, szituációkra.
Tehát Trisztán az ének tagozaton kezdett, és mindjárt a délutáni szülőin pontként kerülhetett az i-re tanító nénink megerősítése: hogy a zene jó választás, a zenetanulás képességfejlesztő hatású, ami a tanulás egyéb területeire is kihat
...és akkor elégedetten hátradőltem a kisszéken.
Egyébként nyár vége felé már Trisztán is kezdett izgulni, mint utólag bevallotta, mert mindenki kérdezgette tőle, hogy várja e hogy iskolás legyen!?
Ettől aztán úgy döntött, hogy inkább nem várja!
Mert hát mi lehet ott, ha mindenki, de mindenki erről faggatózik?
Különben is nehezen viseli a változást, az újdonságokat, legtöbbször otthonról is alig lehet kimozdítani.
Szerencsére nagyon pozitív élményekkel gazdagodtunk az első két nap.
Rögtön talált ismerőst az oviból, inspirálta őt a sok újdonság, és dicséretet is kapott:
az egyik feladatban ő bizonyult a legjobbnak.
Nahát ezzel meg is kapta a kezdő lökést, és ezt a tanító néni is rögtön észre vette.
Ma hazafelé Trisztán kijelentette, hogy tényleg nagyon klassz az iskola, sokkal jobb mint az ovi!
Tulajdonképpen ezzel kapcsolatban már évek óta forognak a gondolatok a fejemben, mert Trisztán születése után valahogy elkezdett gyorsabban forogni az idő kereke, és hamar rá kellett jönnöm, hogy a kétbodonyi körülmények miatt gondosabban kell tervezgetnem, hiszen a lányokkal való ingázás is épp elég körülményes volt már.
Tehát aggasztott a vidéki iskolába járás lehetősége: nem is annyira csak az hogy ott esetleg soványabb az oktatás, kevesebb az impulzus, vagy lehetőség sportolásra, zenére...
inkább hogy onnan milyen eséllyel tanulna tovább a gyerek.
(Érdekes, hogy tizenhárom éve, amikor tényleg először csináltam ezt végig, mennyire más szempontok motiváltak.)
Tovább lépve a másik nyomasztó gondolat, hogy délutánonként újra lehet leckézni, bajlódni a nyelvtanulással, figyelni a felszerelésre, külön órákra... amíg Trisztán valamennyire nem önállósodik.
Ez persze az én parám, és jobban tenném ha ezt gyorsan elhessegetném.
Most, hogy újra visszaköltöztünk a fővárosba, az iskolaválasztás már nem volt kérdés, mivel a körzetunkben van egy jó hírnévnek örvendő - mindenki oda akarja íratni a gyerekét - iskola.
Tehát az igazi kérdés csak az lett, hogy melyik szakot válasszuk!?
A suli ugyanis német nemzetiségi kétnyelvű, valamint emelt óraszámú énekoktató iskola.
A nyelvtanulási őrület mellett tisztában vagyok a fontosságával is, bár szerintem itt a hogyanon múlik az egész, amibe beletartozik az életkor, a környezet stb.
Szóval a sok éve kezdődő elmélkedésem eredményeképp győzött a zene, hasznosabbnak itéltem, ha már nálunk ilyen az iskolarendszer, hogy telenyomják az apróságok fejét lexikális tudással, és emellett már nem marad idő és energia a gyerekekben kibontani igazi egyéniségüket, fejleszteni képességeiket, felkészíteni gyakorlatias tevékenységekre, szituációkra.
Tehát Trisztán az ének tagozaton kezdett, és mindjárt a délutáni szülőin pontként kerülhetett az i-re tanító nénink megerősítése: hogy a zene jó választás, a zenetanulás képességfejlesztő hatású, ami a tanulás egyéb területeire is kihat
...és akkor elégedetten hátradőltem a kisszéken.
Egyébként nyár vége felé már Trisztán is kezdett izgulni, mint utólag bevallotta, mert mindenki kérdezgette tőle, hogy várja e hogy iskolás legyen!?
Ettől aztán úgy döntött, hogy inkább nem várja!
Mert hát mi lehet ott, ha mindenki, de mindenki erről faggatózik?
Különben is nehezen viseli a változást, az újdonságokat, legtöbbször otthonról is alig lehet kimozdítani.
Szerencsére nagyon pozitív élményekkel gazdagodtunk az első két nap.
Rögtön talált ismerőst az oviból, inspirálta őt a sok újdonság, és dicséretet is kapott:
az egyik feladatban ő bizonyult a legjobbnak.
Nahát ezzel meg is kapta a kezdő lökést, és ezt a tanító néni is rögtön észre vette.
Ma hazafelé Trisztán kijelentette, hogy tényleg nagyon klassz az iskola, sokkal jobb mint az ovi!
2011. augusztus 30.
2011. augusztus 29.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)