2013. október 23.

Akarsz-e játszani






A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,


akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán teát inni véled
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön
s akarsz, akarsz-e játszani halált?


Kosztolányi Dezső

2013. szeptember 19.

Miért pont ezt az életet vágytad?

Én mást akarok, nem ilyen takarót,
Amiben puha csók harapott
Zsugaló fene rágja a fát, a magányt,
Mert csalódni vágyom.

Megy a ’még nem elég’, fut a lét, a remény,
Csevegés, csobogás, napozás,
Terelés, minden más nevetés
Csak kínos mosolygás.

Kínos mosolygás!

Jaj, szívem milyen sovány vagy,
Annyi részed mind azt kívánja
Két kamrádban megannyi más van
Miért pont ezt az életet vágytad?

Miért pont ezt kívántad?
Na jó, tényleg ezt kívántam...
Szabó Balázs







2013. szeptember 17.

Hogy tudjam, mi lesz veled s ellened...

Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.
Pilinszky János







2013. augusztus 19.

Öt nap alatt nem lehet megtanulni festeni...

- Viszont meg lehet tanulni, hogy ebbe is bele kell tenni a melót ha igazán jó dolgot akarunk létrehozni
- A start vonalról kell indulni és kis lépésenként haladni
- Le kell lassulni, elcsendesedni hogy a csoda kibontakozását észrevehessük
- Nem érdemes arra gondolni, hogy megéri e a befektetés, "csak" festeni kell
- Közösen dolgozni nagyon tanulságos és inspiráló
- A festékekkel játszatni, kísérletezni klassz, de a technikai tudás szükséges ha pontos elképzelést akarunk megvalósítani

- Mindez a Zebegényi Festőkurzuson -

Bónusz tapasztalat:
hogy nem csak moziban élmény a film, hanem lepedőre vetítve, kényelmetlen iskolai széken gubbasztva is elérhet a katarzis, és segíthet ráhangolódni a feladatra

Hogy ezt eddig is tudtam? Igen...
és azt is hogy az ismétlésre szükség van!







2013. augusztus 8.

Hétköznapi hősök

A forró délutánban, olvadó fagyival a kezemben sétáltam hazafelé mikor egy riadt arc fordult hozzám.
Pillanatnyi bizonytalanság fog el ilyenkor, mert állandóan megállítanak ilyen-olyan kérdéssel... és bár jól esik segíteni, mégis gyakran tétovázom ilyenkor, mert nehéz pár pillanat alatt átlátnom a helyzetet.

Nagyon tiszta szempár nézett most rám, hamar megnyugodtam. Útbaigazítást kért és én szerencsére nagy részletességgel tudtam elmondani hogy hogy kell eljutnia ahhoz a vasúthoz ahová igyekezett.
Mivel utunk egy irányba vitt egy darabon, tovább beszélgettünk.
Kórházból jött, egy kisebb műtéten esett át... Elvesztette a kisbabáját.
Otthon viszont kettő várta.

Boldogság sugárzott arcán ahogy róluk mesélt, ahogy rájuk gondolt, meg a többiekre otthon... még azt sem bánta hogy most egyedül kell hazajutnia, a fájdalomtól kicsit meggörnyedve, nagy táskáját cipelve. A kórházból nehezen engedték el így, de ő vállalta a felelősséget csak hogy mehessen. Felkészült vizes ruhával, hideg palackkal a hosszú útra a tikkasztó vonaton.

Eszembe jutott hogy néha milyen kemény a nők sorsa... Nem csak az övék, de most ez jutott eszembe.

Nemrég, egy véletlen folytán megismerkedtem családom egy számomra eddig ismeretlen ágával, és olyan izgalmas volt ahogy Éva mama csak mesélt, mesélt régi történeteket... és összekapcsolódott a nagymamáim és testvérei és unokatestvérei története, az amit gyerekkoromban láttam, és amivel most kiegészült a kép.
Arra gondoltam, hogy a mi családunkban nem könnyű sors jutott a nőknek... ez jutott eszembe erről az édesanyáról.
Ám azok az apró, szívós asszonyok nem panaszkodtak, nem kérdeztek...
csak tették a dolgukat.

Nem azért hogy hősök legyenek...
De példák
Nekem!






2013. augusztus 3.

Mezítláb a városban

Reggeli rohanás, táborba indulás, egyik gyerek a jegypénztárnál, a másiknak nincs meg a csoportja, a vonat mindjárt indul, a telefont senki nem veszi fel... magas sarkú papucsban próbálok gyorsítani, de a papucs nem bírja a tempót és elszakad... gondolkodni nincs idő, a cipőt kezembe kapom, és úgy rohanok tovább...

Persze mindenki időben oda talál ahová kell, utolsó megbeszélnivalók, búcsúzkodás... a lányom még rákérdez: - Hogy mész haza?
...hát csóré lábbal! :)

Eredetileg úgy gondoltam hogy sétálok hazáig, és még benézek a piacra is...
Most boruljon minden egy bőrszíj miatt?
Dehogy!



Kis puha talpammal indultam neki, még nem tűzött az aszfalt, de igyekeztem az árnyékos oldalakat keresni. A durva felület miatt azért hamar égni kezdett a bőr a lábamon, és amikor egy apró kavicsos szakaszhoz értem eszembe jutott az a bizonyos jelenet a Croodék című filmből (kb. 47. percnél).

Nagy találmány a lábbeli, mert különben folyamatosan lefelé tekintgetve kell figyelni az úthibákat, a különböző felületeket, a széthagyott mocskot, törött üvegeket, és azt a doboz festéket amit valaki tegnap borított ki a sarkon.
Na ja, mára már mindenféle nyomok indultak ki a zöld foltból, mert hát cipővel, kerékpárral úgyis mindegy...

Utoljára tizenévesen sétáltam így városban, és ha már ma így alakult, próbáltam átadni magam a meztelen lábam nyújtotta szabadságnak.

Külön érdekesség volt figyelni az arcokon a reakciókat:
kíváncsi, közömbös, sajnálkozó, megvető, csodálkozó és mosolygós tekinteteket.
Egy kedves néni fel is nevetett:
- Hű de jó! Ez kényelmes!
Mondjuk... de inkább a pázsiton vagy fövenyen! :)

"Könnyebb a lábadat védeni egy szandállal, mint szőnyeggel borítani az egész földet."
Anthony De Mello



2013. május 22.

Érik a fény

Megrázhatom fáimat, már közelednek testvéreim.
Ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött, a kicsi madarakat látod-e vállainkon?
Mi vagyunk azok és szelíd arcunk is egymáshoz ér -
Nyissuk ki egészen magunkat, egyszerre jusson mindenki a szeretetbe.
A Napra akasztjuk sugarainkat, megszabadult kenyerek telepednek küszöbeinkre
Gyémánthidak szökkennek mindenfelé s az elaludt aknák
Pacsirtákként emelkednek szívünkbe és szelíden fölrobbannak csókjainkban.
Hát pazaroljuk szét harangjainkat, kitárt ajtónál mosolyogjunk
Szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk vidékeit
Készen vagyunk már égboltjainkkal s készen vagyunk a fényességre
Aki hajnalonta gyönge virágokat okoz.
József Attila

2013. április 26.

A bőr alatt halovány árnyék

Egy átlátszó oroszlán él fekete falak között,
szívemben kivasalt ruhát hordok amikor megszólítlak
nem szabad hogy rád gondoljak munkám kell elvégeznem,
te táncolsz,
nincsen betevő kenyerem és még sokáig fogok élni,
5 hete, hogy nem tudom mi van veled
az idő elrohant vérvörös falábakon
az utak összebújnak a hó alatt,
nem tudom, hogy szerethet-e téged az ember?
néma négerek sakkoznak régen elcsendült szavaidért.
 József Attila



2013. április 22.

Majd megöregszel

Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ülnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a multból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifjú képed. Hozzá motyogod:
„Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem.”

„Mit is tehettem volna?” - kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat;
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tünődik, nem a vágy,
a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

Magadban döntöd el. Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint  a gyermek s én is véle.

József Attila


2013. január 10.

Mint a gránátalmában a magok

úgy vesztek körül, ti mindannyian...


Kétszer kaptam eddig jóslatot életemben, pedig egyiket sem kértem... sőt mi több félek is tőlük, kissé

Az egyiknek nem örültem, pedig végül is úgy lett.

A másik meg... mindig is úgy volt, csak néha megfeledkezem róla...