Pillanatnyi bizonytalanság fog el ilyenkor, mert állandóan megállítanak ilyen-olyan kérdéssel... és bár jól esik segíteni, mégis gyakran tétovázom ilyenkor, mert nehéz pár pillanat alatt átlátnom a helyzetet.
Nagyon tiszta szempár nézett most rám, hamar megnyugodtam. Útbaigazítást kért és én szerencsére nagy részletességgel tudtam elmondani hogy hogy kell eljutnia ahhoz a vasúthoz ahová igyekezett.
Mivel utunk egy irányba vitt egy darabon, tovább beszélgettünk.
Kórházból jött, egy kisebb műtéten esett át... Elvesztette a kisbabáját.
Otthon viszont kettő várta.
Boldogság sugárzott arcán ahogy róluk mesélt, ahogy rájuk gondolt, meg a többiekre otthon... még azt sem bánta hogy most egyedül kell hazajutnia, a fájdalomtól kicsit meggörnyedve, nagy táskáját cipelve. A kórházból nehezen engedték el így, de ő vállalta a felelősséget csak hogy mehessen. Felkészült vizes ruhával, hideg palackkal a hosszú útra a tikkasztó vonaton.
Eszembe jutott hogy néha milyen kemény a nők sorsa... Nem csak az övék, de most ez jutott eszembe.
Nemrég, egy véletlen folytán megismerkedtem családom egy számomra eddig ismeretlen ágával, és olyan izgalmas volt ahogy Éva mama csak mesélt, mesélt régi történeteket... és összekapcsolódott a nagymamáim és testvérei és unokatestvérei története, az amit gyerekkoromban láttam, és amivel most kiegészült a kép.
Arra gondoltam, hogy a mi családunkban nem könnyű sors jutott a nőknek... ez jutott eszembe erről az édesanyáról.
Ám azok az apró, szívós asszonyok nem panaszkodtak, nem kérdeztek...
csak tették a dolgukat.
Nem azért hogy hősök legyenek...
De példák
Nekem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése