2013. augusztus 19.

Öt nap alatt nem lehet megtanulni festeni...

- Viszont meg lehet tanulni, hogy ebbe is bele kell tenni a melót ha igazán jó dolgot akarunk létrehozni
- A start vonalról kell indulni és kis lépésenként haladni
- Le kell lassulni, elcsendesedni hogy a csoda kibontakozását észrevehessük
- Nem érdemes arra gondolni, hogy megéri e a befektetés, "csak" festeni kell
- Közösen dolgozni nagyon tanulságos és inspiráló
- A festékekkel játszatni, kísérletezni klassz, de a technikai tudás szükséges ha pontos elképzelést akarunk megvalósítani

- Mindez a Zebegényi Festőkurzuson -

Bónusz tapasztalat:
hogy nem csak moziban élmény a film, hanem lepedőre vetítve, kényelmetlen iskolai széken gubbasztva is elérhet a katarzis, és segíthet ráhangolódni a feladatra

Hogy ezt eddig is tudtam? Igen...
és azt is hogy az ismétlésre szükség van!







2013. augusztus 8.

Hétköznapi hősök

A forró délutánban, olvadó fagyival a kezemben sétáltam hazafelé mikor egy riadt arc fordult hozzám.
Pillanatnyi bizonytalanság fog el ilyenkor, mert állandóan megállítanak ilyen-olyan kérdéssel... és bár jól esik segíteni, mégis gyakran tétovázom ilyenkor, mert nehéz pár pillanat alatt átlátnom a helyzetet.

Nagyon tiszta szempár nézett most rám, hamar megnyugodtam. Útbaigazítást kért és én szerencsére nagy részletességgel tudtam elmondani hogy hogy kell eljutnia ahhoz a vasúthoz ahová igyekezett.
Mivel utunk egy irányba vitt egy darabon, tovább beszélgettünk.
Kórházból jött, egy kisebb műtéten esett át... Elvesztette a kisbabáját.
Otthon viszont kettő várta.

Boldogság sugárzott arcán ahogy róluk mesélt, ahogy rájuk gondolt, meg a többiekre otthon... még azt sem bánta hogy most egyedül kell hazajutnia, a fájdalomtól kicsit meggörnyedve, nagy táskáját cipelve. A kórházból nehezen engedték el így, de ő vállalta a felelősséget csak hogy mehessen. Felkészült vizes ruhával, hideg palackkal a hosszú útra a tikkasztó vonaton.

Eszembe jutott hogy néha milyen kemény a nők sorsa... Nem csak az övék, de most ez jutott eszembe.

Nemrég, egy véletlen folytán megismerkedtem családom egy számomra eddig ismeretlen ágával, és olyan izgalmas volt ahogy Éva mama csak mesélt, mesélt régi történeteket... és összekapcsolódott a nagymamáim és testvérei és unokatestvérei története, az amit gyerekkoromban láttam, és amivel most kiegészült a kép.
Arra gondoltam, hogy a mi családunkban nem könnyű sors jutott a nőknek... ez jutott eszembe erről az édesanyáról.
Ám azok az apró, szívós asszonyok nem panaszkodtak, nem kérdeztek...
csak tették a dolgukat.

Nem azért hogy hősök legyenek...
De példák
Nekem!






2013. augusztus 3.

Mezítláb a városban

Reggeli rohanás, táborba indulás, egyik gyerek a jegypénztárnál, a másiknak nincs meg a csoportja, a vonat mindjárt indul, a telefont senki nem veszi fel... magas sarkú papucsban próbálok gyorsítani, de a papucs nem bírja a tempót és elszakad... gondolkodni nincs idő, a cipőt kezembe kapom, és úgy rohanok tovább...

Persze mindenki időben oda talál ahová kell, utolsó megbeszélnivalók, búcsúzkodás... a lányom még rákérdez: - Hogy mész haza?
...hát csóré lábbal! :)

Eredetileg úgy gondoltam hogy sétálok hazáig, és még benézek a piacra is...
Most boruljon minden egy bőrszíj miatt?
Dehogy!



Kis puha talpammal indultam neki, még nem tűzött az aszfalt, de igyekeztem az árnyékos oldalakat keresni. A durva felület miatt azért hamar égni kezdett a bőr a lábamon, és amikor egy apró kavicsos szakaszhoz értem eszembe jutott az a bizonyos jelenet a Croodék című filmből (kb. 47. percnél).

Nagy találmány a lábbeli, mert különben folyamatosan lefelé tekintgetve kell figyelni az úthibákat, a különböző felületeket, a széthagyott mocskot, törött üvegeket, és azt a doboz festéket amit valaki tegnap borított ki a sarkon.
Na ja, mára már mindenféle nyomok indultak ki a zöld foltból, mert hát cipővel, kerékpárral úgyis mindegy...

Utoljára tizenévesen sétáltam így városban, és ha már ma így alakult, próbáltam átadni magam a meztelen lábam nyújtotta szabadságnak.

Külön érdekesség volt figyelni az arcokon a reakciókat:
kíváncsi, közömbös, sajnálkozó, megvető, csodálkozó és mosolygós tekinteteket.
Egy kedves néni fel is nevetett:
- Hű de jó! Ez kényelmes!
Mondjuk... de inkább a pázsiton vagy fövenyen! :)

"Könnyebb a lábadat védeni egy szandállal, mint szőnyeggel borítani az egész földet."
Anthony De Mello